A következő szöveg a cikkből keletkezett automata szövegfelismertető segítségével:
Vértes Judit:
Apám regénye
„Álláshoz, kenyérhez, feleséghez a kapu: a pap".
Hát úgy hagytam ott az „aranyszívű főpapok" fővárosát és ráléptem a világ legfakóbb vándorútjára, az állástalanságéra, hogy hosszú esztendőkig tapossak rajta és tapossanak engem is rajta. Ezt nem tudhattam akkor, hiszen mindenki azt mondta:
— Ennek könnyű! Hamar lesz állása. Magam is így hittem...
Meg aztán velem volt a gyémánt útravaló: a szerelem. Egy csöpp bársonyvirág: Sárika. És szeretet millió másik kis virág iránt, millió apró magyar iránt, akikről azt hittem akkor: mind, mind engem várnak, csakis engem...
Így indultam.
n. fejezet #
Aranyállás aranytálcán
T A mesemondó
Van-e szebb, merészebb álom, minthogy valakinek — zsebében egy háromnapos tanítói oklevéllel — az orra elé tesznek egy 5 ezer pengős aranytálcát, rajta egy állást, jó, úgynevezett „zsíros" állást?
És még mellé?-., de ne vágjunk a dolgok elébe!
A tiszteltetett Gáspár Menyhért kaposvári plébános úr —, akiről anyám írt — magához hivatott oklevelemet bemutatan-dó; Leültetett. Jól tette. Nem kellett leszédülnöm. így beszélt hozzám:
— Nézze, Imre! Oklevele már van. Most csak egy jó állás kellene. Ahhoz meg... egy szép feleség! Hát mit szólna ahhoz, ha én megadnám magának mind a kettőt?...
Mit szólhattam? Tátottam a számat. A plébános egy darabig élvezte bamba képemet, aztán rendületlenül folytatta:
— Somogyban, az én szülőfalumban most üresedik meg egy kántortanítói állás. Az öreg igazgató megy nyugdíjba. Apám ott a községi bíró, a plébános a barátom. Minden egyháztanács-tag jó hívünk. Az állás biztos. Most már csak az a kérdés, akarja-e ezt a helyet?
Hogy akarom-e? Mit 'ehetett erre felelni?
Fel kellett volna szökkennem, bombaként robbannom, keresztül ugrani az óriási íróasztalt, a mesemondó nyakába hullani és ordítani:
■— Akarom! Akarom! Akarom!
Nem ugrottam fel. Nem ordítottam, csak ültem, mint egy szélüt'tt. Túl szép volt ez ahhoz, hogy el lehessen hinni. De az „állás" szómU már elém libbent Sárika arca, a „feleség" említésekor pedu» élni '-°zdett a kép. Kipirult arccal éppen palacsintát sütött az elképzelt tanítólakásban. Nem tudom, honnan \retto megbokrosodott fantáziám éppen a palacsintát ... da ez nem is érdekes. Erősen figyeltem az álomképre... a magasba ugró, majd a valóságos talajra visszapoty-tyanó palacsintákra. Ügy szerettem volna egyet elkapni!...
Embervásár
Nem tudtam a papnak szóin' semmit. De 6 tudott! Az volt a kenyere' Éppen a kenyérré' szónokolt széles gesztussal, prózai aláfestéssel:
— Nézze Imre! A kenyér úgy jobb, ha van mit rákenni! (No ez így van!), A tej is úgy finomabb, ha kalácsot lehet bele aprítani. (Mekkora igazság!) Minden megvan otthon. Apám már öreg, nem sokáig él. Száz hold földünk van. Ennek gazda kell! Én nem mehetek haza a falumba papnak, gazdálkodónak. De maga igen!
Mit akar ez a pap velem és a száz holdjával? El akarja adni? Rám akarja íratni? Ez egy bolond mese!
— Nem mese ez, Imre! — mondta, látva kérdőjellé vált arcomat. Kelten vagyunk mi testvérek. Én és Manci húgom. Ketten örökölnénk a vagyont. Földet, házat, állatokat, felszerelést, mindent... Nem kel! nekem az én részem. A húgomnak adom. És ... így... mindenestül szívesen adom feleségül niaf?ához.
Puff!
Sárika kezéből kiesett a palacsintasütő. Felrezzentem a ká-foulatból. Sárika eltűnt.
Hiszen ez meg akar engem vásárolni! Melyikünk az eladó portéka? Én? Állástalan apámmal, beteg anyámmal, minden nyomorúsáfrunkkal ? Vagy az a lány, akinek számára ilyen visszás módon ebben a pillanatban kértek meg?
Hát ez már sok volt. Felálltam. Kipréseltem magamból egy pár szót:
— Plébános űr, súlyos dolgok ezek. Köszönöm, hogy ilyen jő hozzám. De engedje meg, hogy gondolkozzam.
Természetesen, felelte. Meg kell mindent gondolni. Csak menien szépen haza! {Mintha részegnek mondta volna). Hazaszédelegtera,
Vagyon és ssív : '■ '
Két ember vitatkozott bennem: a boldogulni akáro, a boldogságra vágyóvá'.. Féltem a farkasarcú paptól, aki fel akart falni Piroskástul. Féltem anyám arcát is látni, hiszen éreztem, tudtam, ő adott el a kenyértelenség rabszolgavásárán.
Hát csoda az, hogy megszédült a hónapok óta nélkülöző asszony a szirupszerű szavaktól, amelyekbe a reverendás angyal kábító ajánlatát burkolta? Hiszen — hiába tagadnám — az én lépteim is bizonytalanabbak lettek a súlyos vagyonér-vektől. Talán.,. Sárika is csak diákszívlángolás?... és az élet mégiscsak kenyérből, lakásból, ruhából áll, nemcsak szívből, romantikából? Gáspár Manci se csúnva ...
Az ajtónál álltam egy darabig. Benyitottam.
Anyám szeme várakozóan tapadt rám. Nagyon hálás voltam, hogy megértett, nem faggatott. Bemenekültem ágyamba. és igyekeztem f Somba lopni masam. Ez azonban nem ment. Nem is bántam aztán. Sok mindenre jó volt ez az önmagámmal átvitázott éjszaka. Egy óriási mérleg voltam. Az egyik oldalon ott volt az eszem, a súlyos 100 hold, ház, állás, pénz, pénz és pénz, anyám, apám, testvéreim. A másik mérleg tányéron ott dobogott a szívem. És ez győzött. Tudott győzni amazokon.
De azért nagyon keserveseket fohászkodtam. Valami csodaféléért rimőnkodtam, hogy bárcsak jönne egy váratlan, mindent elsöprő fordulat.
i
Menekülő*
Ez a csoda befutott. Másnap délben. Éppen akkor, amikor zuhogtak rám a szemrehányások, kérdések, sírós érvek. Szegény anyám! Körülnézett a kopott bútorokon, amelyektől talán már a fényes jövő délibábjától elszédítve el is búcsúzott, és most... vissza kell zuhanni közéjük. Simogattam ráncos, agyondolgozott kezét, és úgy, de úgy megsajnáltam. Megláttam a szemében valamit és nagyon megértettem.
Kopogtattak.
A postás állt az ajtóban. Hivatalos hangon mondta:
— Tessék aláírni! Katonai behívó!
Felugrottam. Kikaptam a kezéből. „Tényleges katonai szolgálatra tartozik bevonulni... stb. SAS"
Ember még nem örült soha jobban egy buta papírdarabnak, mint én akkor, örültem a másfél éves rabságnak, mert megmentett az életfogytiglanitól. Megcsókoltam édesanyámat, megszorongattam a meglepett postást, és aláfirkantottam a nevem, s a papírral szélvészként kiviharzottam. Berohantam a plébániára.
— Plébános úr! — lobogtattam a papírt, a győzelmi zászlót. SAS-behívó! Katona vagyok! Azonnal indulok! Majd írok! Isten velük!
Huszonnégy órán belül hetedhét határon túl néztem ma-
gam a tükörben: ejnye, de rusnya vagyok így kopaszon. Kopasz fej, komisz ruha lábtekercs, hajónyi bakancs, de Sárikával vagyok együtt egy városban. Hát nem főnyeremény ez?
Angyalbőrbe bújtam, katona lettem. Gáspár Manci számára meghaltam. Bátyja férjhez adta dr. Kardos Szilárd rendőrtiszthez.
Pengő pénz, kard és suhogó stóla. Van ettől erősebb triumvirátus?
Nincs.
Betyár egy frigy az biztos!
Örült súlyú szent szövetség ez!
(Folytatása következik}
A legtöbb, ami tudható Nagykanizsa kistérségéről
A következő szöveg a cikkből keletkezett automata szövegfelismertető segítségével:
Vértes Judit:
Apám regénye
„Álláshoz, kenyérhez, feleséghez a kapu: a pap".
Hát úgy hagytam ott az „aranyszívű főpapok" fővárosát és ráléptem a világ legfakóbb vándorútjára, az állástalanságéra, hogy hosszú esztendőkig tapossak rajta és tapossanak engem is rajta. Ezt nem tudhattam akkor, hiszen mindenki azt mondta:
— Ennek könnyű! Hamar lesz állása. Magam is így hittem...
Meg aztán velem volt a gyémánt útravaló: a szerelem. Egy csöpp bársonyvirág: Sárika. És szeretet millió másik kis virág iránt, millió apró magyar iránt, akikről azt hittem akkor: mind, mind engem várnak, csakis engem...
Így indultam.
n. fejezet #
Aranyállás aranytálcán
T A mesemondó
Van-e szebb, merészebb álom, minthogy valakinek — zsebében egy háromnapos tanítói oklevéllel — az orra elé tesznek egy 5 ezer pengős aranytálcát, rajta egy állást, jó, úgynevezett „zsíros" állást?
És még mellé?-., de ne vágjunk a dolgok elébe!
A tiszteltetett Gáspár Menyhért kaposvári plébános úr —, akiről anyám írt — magához hivatott oklevelemet bemutatan-dó; Leültetett. Jól tette. Nem kellett leszédülnöm. így beszélt hozzám:
— Nézze, Imre! Oklevele már van. Most csak egy jó állás kellene. Ahhoz meg... egy szép feleség! Hát mit szólna ahhoz, ha én megadnám magának mind a kettőt?...
Mit szólhattam? Tátottam a számat. A plébános egy darabig élvezte bamba képemet, aztán rendületlenül folytatta:
— Somogyban, az én szülőfalumban most üresedik meg egy kántortanítói állás. Az öreg igazgató megy nyugdíjba. Apám ott a községi bíró, a plébános a barátom. Minden egyháztanács-tag jó hívünk. Az állás biztos. Most már csak az a kérdés, akarja-e ezt a helyet?
Hogy akarom-e? Mit 'ehetett erre felelni?
Fel kellett volna szökkennem, bombaként robbannom, keresztül ugrani az óriási íróasztalt, a mesemondó nyakába hullani és ordítani:
■— Akarom! Akarom! Akarom!
Nem ugrottam fel. Nem ordítottam, csak ültem, mint egy szélüt'tt. Túl szép volt ez ahhoz, hogy el lehessen hinni. De az „állás" szómU már elém libbent Sárika arca, a „feleség" említésekor pedu» élni '-°zdett a kép. Kipirult arccal éppen palacsintát sütött az elképzelt tanítólakásban. Nem tudom, honnan \retto megbokrosodott fantáziám éppen a palacsintát ... da ez nem is érdekes. Erősen figyeltem az álomképre... a magasba ugró, majd a valóságos talajra visszapoty-tyanó palacsintákra. Ügy szerettem volna egyet elkapni!...
Embervásár
Nem tudtam a papnak szóin' semmit. De 6 tudott! Az volt a kenyere' Éppen a kenyérré' szónokolt széles gesztussal, prózai aláfestéssel:
— Nézze Imre! A kenyér úgy jobb, ha van mit rákenni! (No ez így van!), A tej is úgy finomabb, ha kalácsot lehet bele aprítani. (Mekkora igazság!) Minden megvan otthon. Apám már öreg, nem sokáig él. Száz hold földünk van. Ennek gazda kell! Én nem mehetek haza a falumba papnak, gazdálkodónak. De maga igen!
Mit akar ez a pap velem és a száz holdjával? El akarja adni? Rám akarja íratni? Ez egy bolond mese!
— Nem mese ez, Imre! — mondta, látva kérdőjellé vált arcomat. Kelten vagyunk mi testvérek. Én és Manci húgom. Ketten örökölnénk a vagyont. Földet, házat, állatokat, felszerelést, mindent... Nem kel! nekem az én részem. A húgomnak adom. És ... így... mindenestül szívesen adom feleségül niaf?ához.
Puff!
Sárika kezéből kiesett a palacsintasütő. Felrezzentem a ká-foulatból. Sárika eltűnt.
Hiszen ez meg akar engem vásárolni! Melyikünk az eladó portéka? Én? Állástalan apámmal, beteg anyámmal, minden nyomorúsáfrunkkal ? Vagy az a lány, akinek számára ilyen visszás módon ebben a pillanatban kértek meg?
Hát ez már sok volt. Felálltam. Kipréseltem magamból egy pár szót:
— Plébános űr, súlyos dolgok ezek. Köszönöm, hogy ilyen jő hozzám. De engedje meg, hogy gondolkozzam.
Természetesen, felelte. Meg kell mindent gondolni. Csak menien szépen haza! {Mintha részegnek mondta volna). Hazaszédelegtera,
Vagyon és ssív : '■ '
Két ember vitatkozott bennem: a boldogulni akáro, a boldogságra vágyóvá'.. Féltem a farkasarcú paptól, aki fel akart falni Piroskástul. Féltem anyám arcát is látni, hiszen éreztem, tudtam, ő adott el a kenyértelenség rabszolgavásárán.
Hát csoda az, hogy megszédült a hónapok óta nélkülöző asszony a szirupszerű szavaktól, amelyekbe a reverendás angyal kábító ajánlatát burkolta? Hiszen — hiába tagadnám — az én lépteim is bizonytalanabbak lettek a súlyos vagyonér-vektől. Talán.,. Sárika is csak diákszívlángolás?... és az élet mégiscsak kenyérből, lakásból, ruhából áll, nemcsak szívből, romantikából? Gáspár Manci se csúnva ...
Az ajtónál álltam egy darabig. Benyitottam.
Anyám szeme várakozóan tapadt rám. Nagyon hálás voltam, hogy megértett, nem faggatott. Bemenekültem ágyamba. és igyekeztem f Somba lopni masam. Ez azonban nem ment. Nem is bántam aztán. Sok mindenre jó volt ez az önmagámmal átvitázott éjszaka. Egy óriási mérleg voltam. Az egyik oldalon ott volt az eszem, a súlyos 100 hold, ház, állás, pénz, pénz és pénz, anyám, apám, testvéreim. A másik mérleg tányéron ott dobogott a szívem. És ez győzött. Tudott győzni amazokon.
De azért nagyon keserveseket fohászkodtam. Valami csodaféléért rimőnkodtam, hogy bárcsak jönne egy váratlan, mindent elsöprő fordulat.
i
Menekülő*
Ez a csoda befutott. Másnap délben. Éppen akkor, amikor zuhogtak rám a szemrehányások, kérdések, sírós érvek. Szegény anyám! Körülnézett a kopott bútorokon, amelyektől talán már a fényes jövő délibábjától elszédítve el is búcsúzott, és most... vissza kell zuhanni közéjük. Simogattam ráncos, agyondolgozott kezét, és úgy, de úgy megsajnáltam. Megláttam a szemében valamit és nagyon megértettem.
Kopogtattak.
A postás állt az ajtóban. Hivatalos hangon mondta:
— Tessék aláírni! Katonai behívó!
Felugrottam. Kikaptam a kezéből. „Tényleges katonai szolgálatra tartozik bevonulni... stb. SAS"
Ember még nem örült soha jobban egy buta papírdarabnak, mint én akkor, örültem a másfél éves rabságnak, mert megmentett az életfogytiglanitól. Megcsókoltam édesanyámat, megszorongattam a meglepett postást, és aláfirkantottam a nevem, s a papírral szélvészként kiviharzottam. Berohantam a plébániára.
— Plébános úr! — lobogtattam a papírt, a győzelmi zászlót. SAS-behívó! Katona vagyok! Azonnal indulok! Majd írok! Isten velük!
Huszonnégy órán belül hetedhét határon túl néztem ma-
gam a tükörben: ejnye, de rusnya vagyok így kopaszon. Kopasz fej, komisz ruha lábtekercs, hajónyi bakancs, de Sárikával vagyok együtt egy városban. Hát nem főnyeremény ez?
Angyalbőrbe bújtam, katona lettem. Gáspár Manci számára meghaltam. Bátyja férjhez adta dr. Kardos Szilárd rendőrtiszthez.
Pengő pénz, kard és suhogó stóla. Van ettől erősebb triumvirátus?
Nincs.
Betyár egy frigy az biztos!
Örült súlyú szent szövetség ez!
(Folytatása következik}