1961-ben kerültem a Zrínyi Miklós Általános Iskolába mint pályakezdő matematika fizika szakos tanár. Itt végeztem 1954-ben én is az általános iskolát. Nem kis izgalommal vártam a bemutatkozó találkozást egykori tanáraimmal, akik most kollégáim lettek. Az ilyen kollégaságban gyakori a lekezelés. De Vértes Imre bácsi és Bérces Pista bácsi nem így viselkedtek. Szeretettel, megértéssel vettek körül, s hamarosan egyfajta bizalom alakult ki közöttünk. Imre bácsi segített a felvett és kiegészítő úton végzett harmadik szakom (Műszaki ismeretek és gyakorlatok) bemutató munkadarabjainak előkészítésében, sőt elkészítésében is. Példamutató volt, amilyen precízséggel alapossággal, körültekintéssel készítette el a munkadarabokat. Később is, ha szükségem volt segítségre, mindig ellátott szakmai tanáccsal.

Nem dobta el a tanulók által készített munkadarabokat, hanem ezeket a műhely padlásán rendben tárolta, amiknek én mintaként később is nagy hasznát vettem. A gyerekekhez mindig volt türelme. Szorgalom, igazságosság, példamutatás voltak pedagógiai erényei. Ezeket várta el a kollégáitól is és a tanulóktól is. Következetesség, de ugyanakkor emberséges bánásmód voltak jellemzői. Minden tanulóból igyekezett a maximumot kihozni.

Létrehozott egy „Akikre büszkék vagyunk” táblát, melyen az erre érdemes tanulók fényképükkel szerepeltek. De inspirálta azokat is saját kézírásával, értékelésével, akik oda kerülhettek volna. Ezt az ötletet a későbbi munkám során én is átvettem, s kicsit kibővítve a „büszkeség” témakörét, alkalmaztam. Olyan hatással volt rám Imre bácsi ötlete, hogy ezeknek a képeknek töredékét még ma is őrzöm, s felajánlom Jutka lányának emlékül.

Az iskola balatonfenyvesi üdülőjében több nyáron üdültettük együtt a gyerekeket. Nagy élmény volt az akkori gyerek számára a Balaton, a kötetlen együttlét a tanárokkal és egymással. Nekem személy szerint is nagy élményt adott Imre bácsi, akinek volt egy érdekes, a hagyományostól eltérő vitorlájú vitorláshajója, és megengedte, hogy egyedül is vitorlázhassak vele a Magyar Tengeren. Ez számomra akkor megtiszteltetés és nagyon nagy élmény volt.

Sajnos a nyugdíjazási ünnepségén katonai szolgálatom miatt nem tudtam részt venni. Utolsó emlékképem az agyvérzése utáni felépüléséről van. Meglátogattuk Bátori úti lakásán, s Ő lábadozását, jobbulását bizonyítandó lábával köröket rajzolt a levegőbe.

Tiszteltem őt azért, mert abban a nem könnyű korban az „ embernek lenni nehéz, de másnak lenni nem érdemes” elvet meg tudta valósítani pedagógiai pályája során.

Nagykanizsa. 2009.10.10.
Kúti László